A tájházban elhelyezett tárgyak gyűjtése már az 1970-es években elkezdődött az akkor meghirdetett „Kincskeresők” nevet viselő mozgalom keretében, amelyben nagy lelkesedéssel vállaltak szerepet az iskolai akkori diákjai és pedagógusai.
Máréfalva sokáig különlegesen jó helyzetben volt, fél évszázada még élt és működött a hagyományos életforma – itt nem szerveztek termelőszövetkezetet –, a lakosság saját birtokain gazdálkodott és a falukép sem szenvedett el annyira jelentős változásokat.
A földindulásszerű átalakulás talán épp az értékek gyűjtésének idején kezdődhetett, hiszen a közeli Székelyudvarhely és Csíkszereda iparosítása 1968 után vett nagyobb lendületet, amikor hirtelen megváltozott, a viszonylagos anyagi biztonság hatására felerősödött az építkezési kedv. A városi munkahelyekre ingázók egyre inkább az új formákat kezdték meghonosítani. Téglaházak épültek, amelyeket színes vakolattal láttak el, ikerablakok kerültek ezekre a hajlékokra és a zsindelyt, valamint a hódfarkú cserepet felváltotta a gyári szalagcserép és itt-ott – főleg a gazdasági épületeken – a szürke hullámpala, az eternit. Már ekkor divatba jöttek a vasból készült kerítések, amelyek sok helyen részben kiváltották a hagyományos székelykapukat.
A szépen gyarapodó néprajzi gyűjtemény az iskola és a művelődési ház termeiben bukkant fel időnként, alkalmi kiállításokat szerveztek, szemléltetésre használták, és hamarosan megfogalmazódott egy megfelelő porta megvásárlásának igénye is, de arra a pillanatra az ezredforduló évéig kellett várni, amikor eladóvá vált a Főút mellett a 214-es számot viselő bennvaló, amelyen – feltételezhetően – egy 19. század közepén épült háromosztatú lakóház és csűr áll. A szobákat 2004-re sikerült úgy rendbe tenni, hogy megfeleljen az elvárásoknak.
A látogató egyben időutazó is, hiszen úgy érzi, mintha a múlt századforduló korába térne vissza, s mintha a rég porladó elődök csak pár perce léptek volna ki az ajtón. A hozományos ládák – van köztük 1796-ból, 1853-ből való is –, az almáriumok, a padláda, a bölcső, a falitéka a tisztaszobában kaptak helyet, a középső helyiség szabadtűhelyes konyha, kemencével, a főzés és a kenyérsütés eszközeivel, a hátulsó szobában, amelyben a hétköznapi élet zajlott valaha, a szövés-fonás, a gyapjú- és kenderfeldolgozás kellékeit helyezték el.
A házzal szemben az udvaron gémeskút áll. Hátul kétpajtás, kocsiszínnel és szekérbeállóval ellátott csűr található. Már a tájház megnyitása előtti évben (2003) elkezdték itt a Kaláka-táborok szervezését, amely azóta – még a járvány idején is – folyamatos. Nyaranta rendszerint teremtenek alkalmat helyből és más településekről jelentkező iskolásoknak arra, hogy népi mesterségekkel ismerkedve, kézműves foglalkozásokat gyakorolva tanulják meg becsülni az elődök természetközeli életformáját.
A tájház létrejötte, a tájház köré szervezett tevékenységi formák kialakítása, akárcsak a székelykapuvédő-mozgalom, Kovács Piroska (1932-2016) néprajzkutató, magyartanárnő kitartásának köszönhető. A tájház jelenleg magántulajdonban van, a Kőlik Hagyományőrző Művelődési Egyesület adminisztrálja, programfelelőse pedig Szallós Kiss Judit tanárnő.
Az objektum ma már a fontos látnivalók közé tartozik Máréfalván, turisztikai desztináció. Megfelelő egyeztetést követően az év minden szakaszában látogatható.
A külön meg nem jelölt felvételek az Élő Székelyföld Munkacsoport és Egyesület archívumából valók
(2021. november 3.)
Simó Márton
